Hunguest Hotels Hungary
Belépés

Fáber András fotóesztéta ünnepi köszöntője a Tapolcai Műhely 2016 fotókiállítás megnyitóján

A Tapolcai Műhely 2016 Fotóművészeti Alkotótelep
fotókiállításának megnyitója

Hunguest Hotel Pelion, Tapolca, 2016. szeptember 1.


'Tisztelt megjelentek!

Nem teljesen szokványos, bár nem is teljesen példa nélkül álló kulturális és egyben társadalmi esemény alkalmából gyűltünk ma össze itt Tapolcán a Hotel Pelionban.
A most megnyíló fotókiállítás ugyanis egy viszonylag új, de máris sikeres mecenatúra keretében megvalósuló együttműködés eredménye. Mint azt egyébként Hajdu Éva, az alkotótelep és a kiállítás sajtófőnöke az északipart nevű színes kulturális magazinban megjelent kitűnő tájékoztató cikkében is megírta, második éve gyűlnek össze ugyanis az ország valamely pontján rangos magyar fotóművészek egy két hétig tartó alkotótelepen.  Tavaly Szeged, idén Tapolca volt a központ. Az alkotótelepre meghívott rangos fotóművészek egy ötletes művészet-támogatási konstrukció jóvoltából bejárják az adott vidéki várost és az azt körülvevő vidéket, ott saját tetszésüknek és választásuknak megfelelően, mindennemű tematikai vagy formai megkötöttség nélkül különböző témákat és motívumokat lefényképeznek, majd az elkészült fotókból négy aláírt, nagyon kis példányszámban készült, számozott nagyítást készítsenek. A Hunguest Hotels Zrt a művészeket a tábor időtartamára vendégül látja. E vendéglátásért cserébe a nagyítások közül egy a Hunguest fotográfiai gyűjtemény tulajdonába megy át, a másik kettő a művészt illeti.
Olyan, úgynevezett „win-win” szituáció jön tehát létre, amit a közgazdaságtanban a múlt század hatvanas évei óta, a mai társadalmakban pedig mind szélesebb körben jól ismernek: olyan helyzet, amelyben az összes résztvevő joggal tekintheti magát nyertesnek.
A kiválasztott fotóművészek rangos munkalehetőséget kapnak, az őket vendégül látó szállodalánc fotóművészeti gyűjteményt alapíthat és gazdagíthat, a város élete pedig egy színvonalas kulturális eseménnyel gazdagodik. Az a nem mindennapi helyzet áll így elő, amikor minden résztvevőnek elemi érdeke, hogy együttműködjék a többivel. Versenghetnek is egymással, de a verseny végén nem hirdetnek vesztest.


Tavaly tizenkét, idén tizennégy magyar fotóművész kapott felkérést az alkotótelepen való részvételre. Az ötletgazda, és egyben az alkotótelep művészeti vezetője a fiatalokat megszégyenítő lendülettel és nagy szakmai kompetenciával munkálkodó, immár 70 éves Szebeni András, aki számos egyéni, valamint számtalan csoportos hazai és külföldi kiállítás résztvevője, akinek fotói a világ számos rangos múzeumát díszítik, aki csaknem húsz nagyszerű fotóalbum szerzője (köztük a rendszerváltás körüli időket megörökítő legendás „Vajszínű árnyalat” – tetszenek tudni: „ez még kap fogni egy vajszínű árnyalatot”)..
Néhány nappal ezelőtt, amikor éppen azon tűnődtem, milyen valóság bontakozik ki e kiállítás képeiből, és hogy van-e ma olyan Muszorgszkij, aki az e képekben feltáruló világot méltó, netán zseniális módon meg tudná zenésíteni, Szebeni elküldött nekem és a résztvevőknek egy pár perces filmrészletet egy elektronikus levél mellékleteként: egy képsort a film egyik nagy mestere, Jancsó Miklós utolsó filmalkotásából. A film címe: „Magyarország 2011” „Navigare necesse est”, „and filming too”. Elhagyott, koszlott, lepusztult ipari környezetben egy szép, fiatal lány táncol, majd odamegy a 90 éves mesterhez, és azt kérdezi tőle: „Mit forgattunk?”
Mire Jancsó azt válaszolja: „Itt nem forgatni kell. Itt ordítani kell.” A lányhoz beszél, de azt hiszem, az utókornak szól.
Azt hiszem, ez a filmrészlet valami fontosat kifejez ennek a kiállításnak, ennek a művészi törekvésnek a lényegéből.
Ezek a képek, bár némán, de kiabálnak.
Azt kiabálják, milyen a világnak az a szeglete, amit ábrázolnak.
A művésznek ugyanis – és ma már senki nem vonja kétségbe, hogy a fotó nem pusztán a tömegtársadalmat informáló vagy dezinformáló vizuális eszköz, hanem új művészeti ág – nem az a feladata (ha ugyan van), hogy elandalítsa, csalóka ál-világba röpítse a befogadót
(a műélvezőről meg a műélvezetről bennem valami egészen más képzettársítás ötlik fel, mint ahogyan egykor Vas István költő mondta egy tévéinterjúban: „nekem az elkötelezettségről mindig a kötél jut eszembe”.
Szóval az igazán tehetséges művésznek az a dolga, hogy ne hazudjon a világ és a befogadó szemébe. Legyen hiteles krónikása, a szó konkrét vagy átvitt értelmében, annak a világnak, amelyet bemutat.
És ha már szóba került az elkötelezettség, egy másik magyar író, a már említett Esterházy Péter egy másik, nem kevésbé híres mondása is eszembe jut: „az író ne politikai irányzatoknak, hanem alanynak, állítmánynak legyen elkötelezve”.
Ez persze nemcsak az írókra, hanem más művészeti ágak művelőire is érvényes.

Persze szépek ezek a hol fekete-fehér, hol színes, hol sajátos technikával és nyersanyagra készült fényképek. És hogy a résztvők nevét se hallgassuk el, Fazekas István például dupla expozícióval készítette felvételeit negatív filmre. Szabó Bernadett mobil telefonnal fényképezett. Kiss Kuntler Árpád gömbpanorámás képeket hozott, Dobos Tamás üvegnegatívot használt, stb. A fotók között van ember nélküli természetet, virágmezőt vagy bazaltoszlopokat megjelenítő (Gaál Zoltán, illetve Mandur László képei), vagy embert és tájat, esetleg, mint Dobos Tamás, Németh György és Reviczky Zsolt fotóin, városi és természeti tájban szürreális hatást keltő emberi figurákat, jelmezes gyerekeket vagy hadijátékot játszó katonákat).
A városi környezet is feltűnik: Móricz-Sabján Simon az egykor modernnek számított, úgynevezett tapolcai Y-házak világát és nem éppen jómódú lakóinak szegényes mikrokörnyezetét mutatja be sok tükröződéssel, mintegy üvegen – kis híján azt mondtam: tárgylemezen - keresztül.
Bánkuti András a „bebírókat”, a környékre beköltözött, többé-kevésbé ismert embereket mutatja be karakteres képein mesterségük attribútumaival együtt: pl. egykor híres, elgondolkodtató felvételek fotográfusát, Török Lászlót, a Pajta Galéria megalapítóját, vagy Vörösváry Ákos galéria-tulajdonos műtörténészt. Van a helyszínek és motívumok között Tapolca, Káli-medence, Salföld, Köveskál, Szigliget (a várrom), Hegyestű, Szent-György-hegy, de névtelen rét és tó is.
De nemcsak a földrajzi régió komponálja egységes világgá ezt a sokféle technikával és egyéni érzékenységgel készült 56 fotográfiát.
Ezek a felvételek és nagyítások együtt kiadnak valami olyan tartalmat, ami az egyes képekben csak részleteiben van jelen: a mai Magyarország hiteles arcát. Kicsit barázdált és megviselt ez az arc, olykor fázós is (mint például Fejér Gábor hajnali felvételein), de létezik, és élni akar. Bácsi Róbert, Benkő Sándor vagy Hossala Tamás képei is önmagukért beszélnek, más-más szeletet mutatva a maguk sajátos művészeti eszközeivel a mai Magyarország egyik régiójának világából.
És itt most ne feledkezzünk meg a kiváló fotósról és fotótörténészről, Kincses Károlyról, a Mai Manó Ház „lelkéről”, e kiállítás kurátoráról sem.


Mondják, a fotó magányos műfaj, a fotós kóbor lovag, aki magányosan bolyong a világban. Ugyanakkor szabad ember is. Nagy társadalmi mobilitás jellemzi. Egyik nap egy vidéki rendőrségi fogda lakói között találjuk, a másik napon egy fővárosi presztízs-rendezvény színpadán készít fotókat különleges engedéllyel.
Ezekből a szabad legényekből (és egy hölgyből, aki – Szabó Bernadettről beszélek – a Reuters csapatával együtt az amerikai Pulitzer-díj díjazottja egyszersmind) verbuvált Szebeni András az idén egy ütőképes csapatot, amelynek összteljesítménye kiadja a mai magyar valóság egy fontos részének hiteles arcát.
„Képeket nem lehet ragozni” – állította a huszadik század elején Balázs Béla, A film szelleme és a Filmkultúra ma már klasszikus szerzője, a filmesztétika klasszikusa. Ragozni nem, de egységes és sokatmondó képi világot lehet belőlük összeállítani. Ez a kiállítás is ezt tanúsítja.
Walter Benjamin német filozófus „A fényképezés rövid története” és „A műalkotás a technikai reprodukálhatóság korában” című klasszikus esszéiben sokat foglalkozott a fotó és a valóság viszonyával.  („Ahogy a pszichoanalízis segítségével az ösztönös-tudattalant, úgy ismerjük meg a fényképezés révén az optikai tudattalant.” – írta egyebek között.
És bár tudjuk, képekkel is lehet hazudni, nemcsak a képeket, de a képekkel is lehet manipulálni, ennek a kiállításnak az aranyfedezete, legfőbb érdeme a hitelesség. Mint ahogyan Roland Barthes jeles francia gondolkodó, a szemiotika egyik megteremtője írta „Világoskamra” című klasszikus fotóesztétikai művében 1978-ban: a fotó két idősíkban is tud hiteles lenni. Azt mondja nekünk: „Ez volt”. És azt is, amikor nézzük, hogy: „Ez van”.
Kérem, figyeljék, amikor a kiállítást nézik, mindazt, ami volt, amikor ezek a képek készültek, és azt, ami van most, amikor ezeket a képeket nézzük. Együtt kiadnak egy világot. Tudatossá alakítják az optikai tudattalant.
Nem csekély érdem.

E gondolatok jegyében a kiállítást ezennel megnyitom.
Fáber András'